A Ligetben a közelmúltban törént tűrhetetlen és jogtipró erőszakos események miatt a gigaberuházás fordulóponthoz érkezett, és a szimbolikus politikai harc színterét Baán Lászlónak kell pacifikálnia – mondja György Péter, a Liget Projekt egyik legrégebbi szakmai támogatója a csütörtökön megjelenő Magyar Narancsban közölt interjúban. Az ELTE Média és Kommunikáció tanszékének tanára szerint a projekt történelmi esély, de a homályos hátterű kopasz őrző-védők feltűnése a számára önmagában válóok. György Péterrel arról is beszélgettünk, mióta és milyen tanácsokat ad Baán Lászlónak, miért a Ligetben kell a múzeumokat felépíteni. Rövid részlet az izgalmas beszélgetésből:
Magyar Narancs: „Ha egy városban betartják a demokratikus processzusokat, akkor ott semmi nem épül” – állította egy interjúban. Ez már hónapokkal ezelőtt is erős kijelentésnek tűnt számomra, de ma, a ligeti balhék tükrében különösen az.
György Péter: Már mondtam, ami történik a Ligetben, számomra elfogadhatatlan, ha tetszik, válóok.
MN: Mit jelent az, hogy válóok?
GYP: Azt, hogy nem kívánok tovább részt venni ebben a munkában akkor, ha azok az őrző-védő emberek onnan nem tűnnek el, és nem állíttatik helyre a jog. Megengedhetetlen egy jogállamban, hogy a tiltakozást így kezelik. Nincsenek betiltva, mégis, ami a tiltakozáson történt a magyar állampolgárokkal, tűrhetetlen.
MN: Térjünk vissza a demokratikus processzusokhoz, amiket ön szerint építkezéseknél nem lehet betartani. Ezt hogy kell érteni?
GYP: Ha betartanánk, nem épülne semmi, mert mindig lenne valaki, akinek nem tetszik. Nem ez a probléma itt, hanem az, hogy a Liget egy szimbolikus politikai tér lett az elmúlt hetekben, és Baán László ezt nem vette elég komolyan. Ahogy én sem. A Liget az Orbán-kormány elleni gyűlölet szimbolikus tere lett. A szimbolikus tereket az emberek nem választják, hanem létrejönnek, és innentől fogva ez egy másik játszma, és csak úgy lehet folytatni a projektet, ha képes a történéseket beszámítani.
MN: Hogyan lehet a szimbolikus politikai harcot a projektbe beszámítani?
GYP: Nem tudom, nem vagyok gyakorlati ember és ez nem az én dolgom. Lennének elképzeléseim, de ezek az enyémek.
MN: Elmond egyet?
GYP: Biztosan napestig hagynék minden vitát, világosan lefektetném a kereteit, és azt, hogy miről és hogyan lehet még vitatkozni, min lehet még változtatni. A park kialakítása és ökológiai megőrzése például pont ilyen. A kétes hátterű őrző-védőket ki kell onnan dobni, és egy európai norma szerinti építkezési kultúrát kell megvalósítani. Nem lehetséges, hogy olyan fényképek és videók készüljenek, mint az előző hetekben. A szimbolikus politikai tér fölötti vita nem vita, hanem harc, és most harc folyik.
MN: Egy ilyen harc romjain fel lehet építeni egy szakmai vitát?
GYP: Nem látom, hogyan lehetne. Meg fogom várni, hogy mi történik, és ennek megfelelően fogok eljárni. De ez nem rólam szól, bár ettől elég szomorú vagyok és nagyon törődött, és ha ez nem így lenne, akkor nem gondoltam volna, hogy minderről egy interjúban kellene megnyilvánulnom. A projekt szakmai részéről ugyanúgy meg vagyok győződve, mint két hete, amellett most is kiállok, mint látja. Csak a szakmai részhez már nem férünk hozzá. A projekt olyan kontextusba keveredett, hogy a szakmai kérdésekről nincs többet hol és hogyan beszélni. Ha a Városliget Zrt. nem képes megteremteni újra egy működő kulturális-szakmai mezőt, akkor nekem ebben nincsen dolgom. Ebben az értelemben mondom azt, hogy nincs közöm az elmúlt hetek történéseihez. Hadd vázoljak fel egy lehetséges kimenetelt: tegyük föl, hogy leáll a projekt. És lehet, hogy ez politikailag szükségszerű volt, és akkor ez az egyik legszomorúbb történet, amit átéltünk. Ez azt jelentené, hogy a Fidesz által teremtett üres, kulturálisan regresszív és totálisan használhatatlan szimbolikus politikai térben – Sorsok Háza, Szabadság téri emlékmű, Hóman-szobor, a budai Vár egésze – ezt a projektet nem lehetett megcsinálni. Az elmúlt években úgy tűnt, hogy meg lehet. Ha mégsem, az messze túlmutat a Fidesz problémáin. Lehetett volna Magyarországon egy urbanisztikai és muzeológiai áttörés, ennek elmaradását súlyos urbanisztikai veszteségnek és beláthatatlan muzeológiai kárnak érzem. Mert a szétszórt múzeumok lényegtelenek lesznek. És ha bebizonyosodik, hogy nem lehet józan ítélőképességgel egy szakmai projektet végigvinni, akkor elvesztünk. Most valóban itt tartunk.
A Pálos Máté készítette interjú teljes szövegét a csütörtöki Magyar Narancsban olvashatják.
